Beleestem abba a hibába amit kurvára nem akartam, de sikerült. Egyszerre sikerült túl sokat és túl keveset várnom a kutyától megspékelve azzal a jókora rettegéstől, hogy tőlem biztos várnak valamit az emberek, hogy én Lírt így meg úgy...hát egy fárszt! Nem akarom Lírt így meg úgy, éppen annyira tanulok mint bárki más és leszarom a képzeletbeli hangokat a fejemben akik szerint tőlem elvárnak dolgokat.
Bánja fene.
Túl sokat vártam tőle, mert mindegy, hogy lakásban, vagy kutyák közt szinte ugyanazt csináltam, ugyanannyira örültem, ugyanolyan falattal, és nagyjából elvártam tőle, hogy elsőre teljesítsen mindent.
És túl keveset vártam tőle, mert ha mégsem, azonnal abba menekültem, hogy még kölyök, ami részben igaz, de nem abban és nem annyira amennyire én gondoltam.
Harmadrészt kicsit hajlongtam mint a nád, nekem van egy elképzelésem, hogy mit akarok ezzel a kutyával elérni, mi fontos és mi nem. De ha másnak más fontos rögtön elbizonytalanodtam, hogy jajj nekem is biztos annak kell a fontosnak lenni. És táváltottam arra, majd a harmadikra, ami viszont nem tett boldoggá.
És a végén ezt az egész hülyeséget a kutya itta meg, aki hol egy drill őrmestert látott, hol egy utyuluputyulut. Rá kellett döbbennem, hogy többe kiabálok vele mint bíztatom, mindent elsőre várok tőle és ha mégsem akkor dörrenek ahelyett, hogy lelkesíteném, hiszen ezt már tudja (egyes hiba).
Ha mégsem akkor meg letojtam, hogy túl kicsi majd később...
Na ez lesz villámgyorsan megváltoztatva, újra vissza kell szeretnem a bizalmát, a figyelmét, és a lelkesedését, ez pedig csak akkor megy ha rajta kívül mindent leszarok.
Mostantól a sétáink aktívabbak lesznek, a kötődésre rágyúrok (sikerült faszán leépíteni), és mások helyett a mágunk dolgával foglalkozom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése