Na a sok nevelési hablaty mellé írok egy kis élményt is. Szegény sanyarú sorsú kiskutyám, aki folyton lakásban van kegyetlen módon és soha nem viszem sehova csak max tíz perce sétálni..ja nem az nem ő..
Szóval sanyarú sorsú kiskutyámnak a hétköznapjai sem unalmasak (remélem ő is így gondolja a minimum három óra sétájával) de a hétvégék számára a csúcsok (meg nekem is). Az az alap, hogy minden hétvégén kutyaovizunk, de utána általában átsétálunk egy barátnőmhöz Aquincumba (mert neki meg babája van és azt kell sétáltatni) és vele még sétálunk egy másfél két órát (hát mit ne mondjak babakocsikkal nincs gondunk). Onnan pedig vissza városkapu és haza. Délutánra általában nincs gondom vele. És ez egy unalmasabb hétvége, van, hogy anyáékhoz megyünk, ahol szegény kutya rántott húst kap ebédre, mert oviban sokat dolgozott megérdemelte, vagy amit a legjobban szeretünk mindketten, ha elmegyünk valamilyen kutyás programra. (Kis reklám meg izé: egyrészt tudom, hogy nekem Lír kellett őt szánták nekem vagy mi másrészt meg irtó jó, hogy onnan van ahonnan. Jó érzés, hogy ennyi kutyással tudok kapcsolatban lenni, tanácsot kérni, vagy egyszerűen panaszkodni, jó, hogy tenyésztőasszony ennyire szívén viseli a kölykeit és jól érzem magam köztük).
Kettőn voltunk mostanság:
1: Romoztunk: Engem ez a része a kutyázásnak mindig is vonzott (és most már még jobban) így mikor Judit hívott, hogy mennénk-e mint a villám rávágtam, hogy naná. Az eleve sejtettem, hogy Lírnek nem lesz különösebb gondja a romon való közlekedéssel, mert nem az a gyáva fajta (eddig három dologtól rettent meg egy görkoristól, egy fekete esőkabátos fekete táskás férfitól és egy falnak támasztott babától. Szerencsére mindhárom esetben tudtam velük beszélni (oké a baba véleményét nem kérdeztem), hogy legyenek szívesek álljanak meg, hogy a kutya megvizsgálhassa őket (illetve a koris később guruljon is) és szerencsémre mindegyik nagyon kedves volt és a végén még ők köszönték meg)) szóval nem egy beszari alak szerencsére, de azért az vicces volt, mikor Klári kérte, hogy menjünk fel a romra és próbáljuk meg felcsalogatni a kutyákat...azokat a kutyákat (mivel Vixenke is ott volt) akik már régesrég a rom közepén kavernyáltak.
Az ismerkedős bejárás után Klári megfogta a fenevadat, nekem odébb kellett mennem és magamhoz hívnom.Nagyon ügyesen megtalált:D
Tényleg büszke voltam rá, és tényleg jó lenne ezt fejleszteni majd benne, majd susogok a megfelelő madárkáknak ezügyben).
Őszintén szólva be voltam tojva, mikro közölték, hogy végre részt veszünk Árpi egyik híres haláltúráján, rólam meg köztudott, hogy a sík vagy a lefelé vezető utakat szeretem (inkább a sík, ha nagyon lefelé akkor attól félek), de mostanában eléggé úgy vagyok, hogy a kutyáért sok mindent és láss csodát, három hónapnyi Bc tartás elég volt ahhoz, hogy tulajdonképpen lelki defektus nélkül túléljek egy túrát (ráadásul a Titkos Ösvényen keresztül). Ramaty rossz időnk volt, de akkor is marha jó volt, ennyi kutyával kirándulni már önmagában egy élmény (bár sztem a szembejövők ezt máshogy gondolják).
Lír meg belevaló kis csóka, általában az élmezőnyben kolbászolt, de elég gyakori intervallumonként számíthattam arra, hogy felbukkan a vigyorgó feje, hogy megvagyok-e én is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése