Mielőtt Lír hozzám került úgy voltam vele, hogy nah én aztán úgy felkészültem, de úgy, hiszen utána olvastam, tanfolyamot végeztem, kisegítősködtem, minden kutyafüle, ÉN aztán tökéletes kiskutyát fogok nevelni, akivel semmi probléma nem lesz, csodálatosan fogunk együtt élni sosem lesz gond, lázadás, probléma csak vattacukor szivárványon nyargalászó rózsaszín unikornisok..
Mutogatni fogom mint mintakutyát, csodájára jár majd a világ.
Ó hát hogyne...
Egyrészt elfelejtettem, hogy én emberből vagyok ő meg nem robot.
Minden más stimmel.
Így hát voltak problémáink, vannak lázadások, vannak gondok amiket át kell rágnom, de pont amikor összezuhannék, hogy elcsesztem a kutyát, nem vagyok jó gazdája, semmit nem tudok megcsinálni, akkor megmutatja, hogy bíznom kellene csak benne, mert jó alapjaink vannak, csak nem vagyunk gépek.
Ő se, én se.
Olyanok a körülmények, hogy Lírnek csak én vagyok, csak én veszem körbe állandóan, nincs egy nagy család, de még egy másik ember se akivel kötődést alakíthat ki, így a szeretete/figyelme mind a 100%-a az enyém. Ebből adódóan vannak gondjaink az elmenetellel...és akkor még úrinősen fogalmaztam.
Ha nem reggeli rutin szerint vagy séta után közvetlenül megyek el, akkor hiszti van.
Akkor is ha van itthon más. Az nem számít, ugyanúgy üvölt.
És nem, ez nem szeparációs stressz, ez nem falkavezérségi probléma, ez részben rossz szoktatás, részben erős férfihiszti. Mondván mit képzelek, hogy elmegyek valahova NÉLKÜLE??
Ebből pont tegnap akadt nagy nézeteltérésünk, szóval most erre a projektre fogom felszívni magam. Több módszert beszéltünk át Orsival, aztán úgy döntöttem a következőket fogom bevezetni. Amíg öltözködöm, mindegy, hogy ő jön-e vagy sem, neki fekvés van. Ideges, pattogó kutya nem megy sehova (sajnos ezt is én basztam el, ugyanis remekül szórakoztam azon, hogy mindenkit képen nyal aki beköti a cipőfűzőjét...oké kicsit ingerszegény az életem na és?:D), másrészt a teljesen szokásos módon elkezdem a kamuöltözés-kamuindulás menetrendjét.
Mihelyst elkezd sípolni leöltözöm leülök és levegőnek nézem. Mivel igen masszívan benne van ez a hiszti, az ajtóig se fogok eljutni elsőre, sőt a teljes felöltözésig sem, de muszáj lesz.
Kicsit kontrollálnom kell az őrületét a séta elején is, nincs gyomros a liftben, rohangálás a folyosón, hanem sokkal nyugodtabban fogunk elindulni, így talán nem húzza fel annyira magát amúgy sem, márpedig ha nem jön lázba attól hogy ő is jön, akkor nem lesz min hisztizni ha mégsem.
Figyelemkór:
Ciklikusan süket szegény odalent, olyan 2-3 havonta bepróbálkozik ilyesmivel, na nem olyan panelfifikutya módjára mert akkor már igen kényelmes lábtörlőm lenne, csak olyan határokat karcolgatóan ami engem idegesít már.
Ennek viszont nagyon egyszerű oka van, itthon mindent megkap tőlem, de mindent, folyton beszélek hozzá, mellettem van, ha csak felcukizza a fejét az ölembe mint jól nevelt rabszolga már simogatom is. Mit érdekelje akkor lent, hogy mit kaphat tőlem? Kap mástól. Én meg úgyis ott leszek neki fent.
Ergo sokkal nagyobb távolságokra elmegy sétánál, ritkábban csekkol, megszokta, hogy én figyelem őt, neki nem kell. Egyrészt így most a befőtt teszi el a nagymamát, másrészt egy nem rám figyelő kutyát nehezebb kontroll alá vonni, ha mégis történne valami. Pl lejön a sok bolond kutya közül az egyik.
Megoldásképpen egyrészt picit vissza fogok venni az otthoni tutujgatásból, mert odáig eljutottunk, itt most minden jóérzésű kutyás csukja be a szemét, hogy ha nem simogattam meg a bökdösésre, akkor sípolt, nyünnyögött hisztizett, és meg lehet tippelni, hogy erre mi volt a reakcióm? Bingo. Elröhögtem magam.
Most olyan két napja fél szobanövény státuszban van, ha ő akarja akkor nincs simogatás csak ha én.
Mit ne mondjak rohadt nehéz, ezt főleg az érthetné meg aki hasonló körülmények között van mint mi...de ez mindig is hatott nála, ráadásul gyorsan és látványosan. És elvben mindig ez volt az alapelvem, csak az alapelvek néha mellékvágányra csúsznak. (Ja az is alapelv volt, hogy nem csoroghat a nyála, mert nem számíthat kajára ha én eszem...na hagyjuk...ez is egy projekt).
De, hogy a sok elrontás után gyűjtsek magamba egy kis pozitív energiát, ma elsétáltam anyához, póráz nélkül (már a kutyán nem volt póráz, rajtam általában nincs, ennyire még nem rontottam el a nevelését) márpedig erre vagy egy éve nem került sor (már nem anyához átmenni, ennél jobb gyerek vagyok, na, hanem, hogy ezt a 15 percet póráz nélkül merjem megtenni).
Felszívtam magam, felszerelkeztem némi sajttal és nekiindultunk.
Nem voltam hajlandó kiskapukat nyitni, így a zebráknál sem póráz volt, hanem lábnálkövetés, amúgy meg csak figyelem, helyenként behívás, fektetés, sajt.
És a megdöbbenés.
Felkészültem arra, hogy ordibálni fogok, ha olyan kerítés mellett megyünk el ami mögött acsargó kutya van, de mindösszesen háromszor kellett az egész úton középhangerejű "felejtsd el" felszólítás ahhoz,hogy lekanyarodjon a tervezett célról és sálálá jármódban (copyright Vica) sétáljon tovább mint aki tényleg elfelejtette, hogy olyasmire készült amire nem kéne. Márpedig háromnál jelentősen több kutya van azon az útvonalon.
Tényleg ledöbbentem és kicsire zsugorodott májam, hízott egy fél millimétert, mert bár reméltem, hogy le tudom majd hívni, de szinte biztos voltam benne, hogy legalább egyszer ordítanom kell majd. (nem, Lír nem agresszál, csak szemét, odaáll a kerítés elé és hergeli a másikat, vagy konkrétan a pofájába kapar)
De nem, Lír gyönyörűen kontrollálta önmagát, néha fel-fel emelkedett a farka és láttam, hogy menne de inkább kitért oldalra szaglászni, vagy bármi egyéb módon lenyugtatni magát.
Megint kevésbé hittem magunkban mint kellett volna.
Lábnál követés:
Na ezt már szerintem mindenki ismeri, aki ismer minket, mert ez A MUMUS.
Vagyis hát volt...
Igen ahhoz képest, hogy két éves a kutya sehol nem tart, de ahhoz képest, ahonnan indultunk iszonyatos nagy dolognak tartom, hogy már magától ajánl lábnál követést, lelkesen felfelé néz, sőt néha úgy kell onnan elzavarnom.
Tény, hogy nem tökéletes, mert még kajára csinálja, és ha éppen kérem tőle, de nincs kedve akkor ugyanolyan lógatott fejjel jön, mint régen és megpróbál kiosonni onnan, de már érti, hogy ez is csak egy játék, ez is lehet mókás, ettől is potyog a kaja, és ez nekem most elég. Iszonyat sokat szenvedtem vele, nem volt olyan nap az elmúlt egy évben, hogy ne kértem volna tőle, ne gyakoroltunk volna, és lassan de biztosan úgy tűnik kioldom belőle azt a görcsöt amit beleraktam.
De nem, továbbra sem leszünk obedience bajnokok, mert a szívem mélyén ugyanúgy utálom az engedelmest mint eddig:D
A lényeg, hogy sosem lesz tökéletes kutyám, mindig találni fog egy kiskaput, amivel mindig tanítani fog nekem valamit.
Ez már tuti.
És a végére mutatok róla egy kiskori képet ami a mai napig jellemző rá. A háttértörténet az, hogy a tenyésztőjénél a kölyköknek egy szoli mittudoményszáz négyzetméteres kert állt a rendelkezésükre, de a kert hátsó része le volt választva egy kerítéssel. Mikor az Nagy Felnőtt Emberek hátramentek cseresznyétszedni, kiskutyák a kert első részében nyomorogtak (mint említett többszáz négyzetméteren)...és ki volt az egyetlen kölyök, aki először nekiállt lebontani a kerítést, majd a végén le is szökött hozzájuk hátra?
Bingo, vele meccselgetek a mai napig.
"Hát ugye, a kiskutyák részén, azon a csekély 500 négyzetméteren a kerítésen alul még csirkeháló is van, hogy ne tudjanak kimenni. De Tamáska úgy döntött, hogy kicsi a hely, egyébként is, Szabadság!, úgyhogy feltalálta magát, mint egy létrán felkapaszokodott a kerítésen, majd át, az alsó kertbe. Mert voltunk olyan szemetek, hogy lementünk meggyet szedni, őt meg nem vittük.
"