Bejegyzés rózsaszín nyállal.

Oké elbuktam...sosem voltam az az érzelgős lányka, nem sóhajtoztam férfiak fényképe felett, nem szokott megszakadni a szivem, ha egyedül kell lennem, és nem pihegek kábultan ha találkozom a Vasutassal (szimplán csak nagyon örülök) ebből kiindulva úgy gondoltam, hogy a kiskutya is olyan lesz nekem, hogy hát szeretem szeretem, de én aztán nem fogok elérzékenyülni.

Mondtam már milyen faszságokat szoktam elképzelni?


Szóval bevallom: Imádom a kis szarost. Nagyon. Utálok reggel elmenni, amikor a legbújósabb, perceket töltök azzal, hogy guggolok mellette és simogatom a borzpofáját. Ilyenkor ő csak ül és a kutya aki általában egy percig nem marad meg a seggén, félig lehunyt szemekkel élvezi, hogy izélgessem (vagy én ezt képzelem).

Utálok felkelni reggel, de el nem cserélném a reggeli sétákat, amikor a legaktívabb, legjátékosabb, de minden kör után becsekkol, hogy hellószevasz megyek rohanni.

Ráadásul pár napja helyrekattant az agyában a kapcsoló és simán elengedhető, visszahívható (persze csak a szokásos sétahelyünkön), ha túloldalt jön kutya már nem rohan át, ráhegyezi a fülét, de ha szólok otthagyja, játékból kicsalogatható, tehát egyre inkább nyugtató vele sétálni a kezdeti stresszhelyzetek helyett.

Szóval tényleg napról napra okosodik, ajtón már nem szalad ki (oké ha olyan jön akit imád akkor kimegy, de ezért még életben hagyom, normál ajtónyitásra már nem rohan ki mint az ágyú), kajálásnál leül és megvárja míg lehet...szóval alakul az életünk, én pedig mondtam már, hogy imádom?

Tényleg nem hittem volna, hogy én ilyen leszek, de na...meglehet érteni nem? Végtére is nekem van a legszebb, legokosabb, legselymesebbundájú, legcsókábbszemű, legtündéribb kutyusom nemde?