Király nélküli királyság

Családom legnagyobb bánatára úgy születtem, hogy szerettem a kutyákat. Szerintem azóta is főleg amiatt gyanakodnak arra, hogy elcseréltek, holott ez a gén csak belőlük veszett ki a családban ott lappanghatott, mivel nagybátyámék tenyésztők voltak (legalábbis gyerekként ezt gondoltam, felnőtt fejjel be kell látnom, hogy csak igényesebb szaporítók, hiába így dől össze minden) így elég hamar kutyák között forgolódhattam, még ha nem is minden nap.

Gyerekként a nyarakat  a nagymamánál és a nagybátyáméknál töltöttük, ahol eleinte egy angol szetter volt, majd a nagynéném (jajj bocsánat ángyom) beházasodásával elindult a németjuhász őrület, erre mindjárt visszatérek, két mondatban azonban megemlékeznék az angol szetterről, akitől életem első kutyaharapását kaptam (éreztétek a drámát? Igazából csak odacsípett amiért lovagolni akartam a hátán. Ő nem akarta, figyelmeztetett finoman, mivel abból nem értettem figyelmeztetett máshogy) mégsem utáltam meg a kutyákat. Jéé, ilyen is van igen, mondom, gének.


Na a németjuhászoknál tartottunk, ugyanis ők alkották ott a fővonalat, néha némi rotival megspékelve, mivel nagybátyám biztonsági őr volt és ezzel a két fajtával dolgozott, ángyom meg rendőr neki maradtak a jucik. Nekem meg a nyári almok, amiknél folyton ott lógtam, nyúztam szüttyögtettem őket.

Kb 13 éves lehettem amikor kaptam egy kutyát, hogyha átjövök délutánonként sétáltathatom, etethetem, nevelhetem, egyszóval lehet egy majdnem kutyám, majd be..szóval nagyon örültem. Emlékszem az első sétánkon nagybátyám még követett minket tisztes távolságból, hátha gond lesz és irtó büszke voltam magamra amiért nem kellett közelebb jönnie.
A kutya (akinek a fényképe még mindig itt van a falamon) egy hosszúszőrű, vörös, rajzos félév körüli kan a Bagszi névre hallgatott,(igen a Bud Spencer filmből, hogy lehessen neki azt mondani bunkó vagy Bagszi), gyönyörű kutya volt én pedig imádtam! Amíg el nem adták...
A legkülönösebb dolog így visszagondolva, hogy halál lazán sétáltam vele póráz nélkül eszembe se jutott, hogy elmehet. Nyilván nagy szerencsém volt, hogy nem volt egy agresszív akaratos kölyök, mégis elképesztő mennyivel több ösztönösség volt bennem akkor...

Bagszi után kaptam egy szukát ugyanilyen pozícióra, már amikor már hajlandó voltam megbocsátani az árulásukat...
Elfi írtó bohó egy állat volt, első találkozásunkkor sikerült felrepesztenie a számat örömében. Hihetetlenül más volt a két kutya, Bagszi kölyök volt ebből eredően nyitott és kb. semmitől nem félt. Elfit én vittem ki kertből először, én mutattam meg neki a lépcsőt, én vittem kutyasuliba..egyetlen egyszer. (Népszigetire bizony, jó kis rángatós módszer volt ott még akkor emlékszem, meg tűzön átugrás. Miután átugrottunk a tűzön a kutyám félrevonult és istenesett f*sott. Meg tudtam érteni).
Az, hogy mi lett Elfivel a mai napig nem tudom, őt is eladták, de vissza kellett hozni, mert két hétig elő sem jött a ház alatti lukból, hogy a visszahozás után mi történt vele...sajnos a legrosszabbtól tartok...
Időközben a szomszédéknak lett egy westijük, akin szintén kiélhettem magam, lejártam velük sétálni, illetve síeléskor megkaptam gyorsan kölcsönbe. Szemét módon megtanítottam ülni és maradni (azóta se tud mást, de nem is számít, tipikus túl jó kutya. Irtó béna gazdikat is elfogad istennek, terrierek szégyene:))

Aztán a kutya megmaradt gondolati szinten, mígnem a sors összehozott Vasutassal akinek volt egy kutyája, egy bűn rossz kutyája, valamint a sors akkoriban vetette a kezembe a Fennel könyveket is.
Összedolgoztam a régi dolgaimat a Fennellel és megpróbáltam kikupálni a kutyát...szegénynek hány bénázásomat kellett túlélnie...párat keményen szégyellek.
Nagy szerencsémre áldott jó természetű kutya, csak el volt (van) rontva. Ahogy láttam milyen látszólag kis dolgoknak lehet nagy eredménye, mennyire meg lehet változtatni egy kutya életminőségét ezekkel (5 éves kutya velem sétált először póráz nélkül. A mai napig emlékszem a megdöbbent fejére, hogy tényleg? Tényleg elengedsz? Olyan vigyorgó kutyát én még nem láttam), hogy rádöbbentem ezt akarom csinálni. Mindig is kutyákkal akartam foglalkozni, de ez az amit csinálni akarok, ettől vagyok boldog. Akármilyen szar kedvem van, ha meghallom séta közben az utánam siető cakkcakkot mindig megnyugszom.

Vasutas adta meg a következő lépést is, hogy keressek egy helyet ahol kutyakiképzést lehet tanulni. Így kerültem a Népszigeti kutyasuli nyári kiképzésvezetői tanfolyamára, majd ősszel megfigyelő státuszba. Rengeteget tanultam. Emberekről, kutyákról, lehetőségekről, még ha nem is mindent érzek át onnan, de tanulni rengeteget lehet tőlük.
A kikvez elején borzasztó nagy pofám volt ám, főleg mert a legtöbb dolog hasonló volt a Fennel elvekhez és azt hittem nekem már újat nem tudnak mondani, pedig én kezdő vagyok, mire ez a nagy cécó, de mint tudjuk az ördög a részletekben lakozik. Így utólag jövök rá, hogy számított az az egy hét. Ráadásul irtó büszke voltam magamra és nagy lökést adott, hogy megdicsértek és mindenképpen vártak megfigyelőként.


Szeptembertől ott toporogtam megfigyelőként, és azóta sem szabadulhattak tőlem, eleinte csak a kerítés szélén álldogáltam, később kisebb feladatokat kaptam, még később megkértek, hogy külön segítsek egy gazdinak. Marha nehéz volt, be voltam szarva mint a rossebb, de a végén mikor a tanfolyamot flexin töltő kutyát (marha jókat repültem a sárba) el lehetett engedni, mindent megért. (Nem, nem az én érdemem volt, az oktatóé, a gazdié, mindenkié;).

Szeretek megfigyelősködni, mindegyik csoport más, csak egyetlen gond az, hogy kutya nélkül lejárni a Népszigetre felért egy mindennapos foghúzással, mindenkinek volt, mindenkin látszott milyen jó nekik, így együtt. Egyre jobban akartam én is, kutyázni akartam, ilyet akartam.
És igen ismét Vasutas (tiszta akaratgyengének tűnök nélküle) volt az aki végighallgatta a nyivákom és lehetővé tette azt, hogy többet ne kelljen hallania.

A többi pedig már történelem.